Mielőtt bármi bölcs eszmefuttatásba kezdenék, egy vallomással tartozom a Tisztelt Olvasónak. nem vagyok a fajta „szakértője”. Kapcsolatom az erdélyi kopóval mégsem nevezhető újkeletűnek. Soha nem felejtem el azt a – legalábbis emlékeim szerint – gyönyörű példányt, melyet utcánkban fogtak be a sintérek sok évvel ezelőtt. Annak a kutyának még nyomorult helyzetében is tartása volt. Szeméből valami végtelen szomorúság, s mégis büszke öntudat sugárzott.

Nem vagyok elfogulatlan sem. Szeretem ősi fajtáinkat. Az, hogy kopónk e sorban is kitüntetett helyet vívott ki magának, jelentős mértékben érzelmi okokra vezethető vissza. Azok, akikhez igazán közel áll a kutya, megmondhatói: minden igaz ember megtalálhatja a maga lelkéhez leginkább illő négylábú társat. Figyelem tehát régóta a fajtát a kiállításokon, versenyeken, vizsgákon, s büszkén állíthatom, néhány egyedet személyes jó ismerősömnek mondhatok.

Most is, hogy e sorokat írom, kis barátnőm rőtbarna szemeit rám függeszti, teste eközben laza félholdban elernyed a szőnyegen, pofácskáját mellső lábai közé fektette, s onnan néz fel. A két kis cserszínű folt – szemei fölött – különös hangsúlyt kölcsönöz állhatatos, meleg, bús és álmodó tekintetének, mely képes lelkemben fúródni egészen. Ilyenkor érzem igazán ember és kutya szövetségének lényegét: a mindent kitöltő teljességet. Mert világunk változhat, ám ez a szövetség – az ember számos árulása ellenére – szilárd és megbonthatatlan. Mitől más, mitől különleges az erdélyi kopó? Vannak más fajták is, melyek szertelenségben, lázas és lüktető valójukban, túláradó szeretetteljességükben hozzáfoghatóak.

Mégis!

Számomra a fajta igazi értékét azok a belső tulajdonságok jelentik, melyeket csak szülőföldje jellemezhet igazán.

Benne érzem egyesülni a mezőségi táj lankáinak szelíd nyugalmát a havasok zord szikláival, komor fenyvesek sötét erejét az alábukó nemere szeszélyével, s mindazt a tüzet, erőt és bátorságot, szenvedélyt és hűséget, mely magyarságunk, kultúránk megtartó erejét, népek közös hazáját, a magyarnak, románnak szent erdélyi földet jellemzi.

Igen, ez a fekete szépség, azokkal a cser- és fehér tűzésekkel, melyek csak kiemelik az öltözék nemes egyszerűségét, pontosan olyan lobbanékony és szeretni való, rabságot nem tűrő, kitartó és büszke, mint kardforgató, hitvitázó, szárnyaló őseink, földmívelő parasztjaink: magyar népünk. ha van néplélek – tudósok, áltudósok és politikusok kedvenc vitatémája –, talán e fajtánk lelkülete tükrözi azt a legtökéletesebben.

Érezte ezt népünk számos ellensége is. Kevésen múlott, hogy ez egyike legnemesebb és legősibb gyökerekkel rendelkező vadászkutyáinknak, a múlt néhai emlékévé nem vált. Kopónk mégis él.

Nem mások ellenében szólok, önmagunkért! Magyarságunk kötelez. Meg kell őrizzük őt eredeti valójában. Ne tegyük szobánk díszévé, ne várjuk el tőle más fajták – egyébként értékes, sokszor önfeladó – szervilitását. Neveljük értő szeretettel, tartsuk, tenyésszük tüzéért, temperamentumáért, büszke szépségéért, s biztosak lehetünk hűségében. Nem jólnevelt, alázatos hűségében, hanem szabad akaratából választott, szilárd hűségében.

Genetikai fajtafenntartó használatát mai vadászati körülményeink között is lehetővé kellene tenni, annál is inkább, mivel a véreb munkában, vaddisznózásban, dúvadazásban egyaránt megállja a helyét. Az ő megőrzése is magyar identitásunk megőrzésének része kell legyen. Tartótól, tenyésztőtől törvényalkotóig; közös, munkás feladat. Legyünk méltóak hozzá.