Bánatosnak tűnő tekintet, hosszú lapátfülek, rövid lábak – a basset hound groteszk külseje, bohókás viselkedése intelligens, kedves, megbízható, sokoldalú kutyaszemélyiséget takar. Amilyen tömör testfelépítésű, olyan gyors mozgásra képes; ezen persze nem szabadna meglepődnünk, hiszen a basset hound eredetileg vadászkutya.

Habár angol fajta, származása Franciaországba nyúlik vissza, ahol jelenleg is számos basset fajta létezik. Fajtatörténetünk szempontjából a Basset Artésien Normand bír nagy jelentőséggel, mint a basset hound közvetlen őse, és a Basset Bleu de Gascogne, melyet valószínűleg többször is kereszteztek az előbbivel, mielőtt a fajta Angliába érkezett volna 1866-ban. A basset szó a francia „bas” (alacsony) melléknévből eredeztethető. Kutyafajta elnevezéseként 1585-ben bukkan fel először Douilloux egyik vadászatról szóló művében. Ebben a könyvben található az az illusztráció, melyet az első basset ábrázolásként tartanak számon. A fametszeten egy vadász látható, borzvadász kutyája társaságában.

Úgy tartják, a francia Szent Hubert apátság szerzetesei különböző francia kopókból szelektív tenyésztéssel egy alacsonyabb, lassabb mozgású, gyalog is követhető kutyát alakítottak ki. A középkori Franciaországban a vadászat klasszikus sportnak számított, az arisztokrata kennelekben számtalan kisebb kopófajta élt, azonban a francia forradalom a falkákat is szétszórta. Szerencsére a basset ősei nem tűntek el, Blaze 1850-ben megjelent, La Chasseur c. könyvében is megemlíti a fajtát, akárcsak Chien de Chasse c. művében Robert, aki szerint a bassettel mindenféle állatra, de leginkább nyúlra lehetett kiválóan vadászni.

Az angolok az 1870-es években kezdtek érdeklődni a Basset Artésien Normand iránt. Ekkoriban két híres kennel létezett Franciaországban, Count le Couteulx és Loius Lane tenyészete. Lane kutyái iránt nagyobb volt a kereslet, mert következetesebb, tisztább tenyésztés eredményének tartották őket. Az elsősorban sárga-fehér vagy szürke-fehér színű bassetek nehéz felépítésű, erős csontozatú, alacsony kutyák voltak, teljesen görbe mellső lábakkal. Le Couteulx kutyái legalább két különböző típust képviseltek. A nagyobb, nehezebb csontú, alacsony, kemény szőrzetű kutyák vörös-fehér vagy tricolor színűek voltak. A beagle-keresztezésről tanúskodó könnyebb típusnak a szőrzete is rövidebb, finomabb volt.

A két kennel kutyái között fejtípus alapján is különbséget lehetett tenni: Lane kutyáinak koponyája szélesebb volt, fülük rövidebb, szemük kerekebb és kiemelkedőbb. Le Couteulx keskenyebb fejű, domborúbb koponyájú kutyákat tenyésztett, erősebb állkapoccsal és kissé lefelé ívelő orrháttal, mely megkapóbb arckifejezést eredményezett. Az angolok a Lane kutyák tisztább minősége ellenére a Le Couteulx típust kedvelték.

Az utókor által a basset hound atyjának nevezett Everett Millais 1874-ben látogatott először Franciaországba. Egy kutyakiállítást is megtekintett a Jardin d’Acclimatationban, hogy összehasonlíthassa a francia tacskókat saját kutyáival. A tacskók melletti körben néhány Basset Artésien Normand-ra lett figyelmes. Ezek a kutyák jóval nagyobbak, és „fekete-fehér testükkel, álmodozó tekintetükkel sokkal szebbek is voltak a tacskóknál” írta Everett Millais tíz évvel később a Kennel Review 1884 áprilisi számában. Szerelem volt első látásra, Millais úgy érezte, szüksége van egy ilyen kutyára. Két alomtestvér, Fino de Paris és Model nyerte el legjobban a tetszését Count le Couteulx tenyészetéből, végül Modelt választotta, és hazavitte magával Angliába. Fino de Paris-t később egy másik angol tenyésztő, George Krehl vette meg. Gyakorlatilag napjaink bassetei ettől a két kutyától származnak.

Everett Millais-t alapvetően nem érdekelték a kutyakiállítások, de 1875-ben úgy döntött, bemutatja Modelt a nyilvánosságnak, a wolverhamptoni kutyakiállításon, majd nem sokkal azután a londoni Crystal Palace-ban rendezett kiállításon is felvezette a francia honból érkezett négylábút. Egyre több ember csodálta a csinos kis kutyát, köztük Lord Onslow is, aki később szintén nagy szerepet játszott a fajta kialakításában. Onslow tíz évvel korábban már importált egy kant és egy szukát, de ezúttal sokkal komolyabban akart foglalkozni a fajtával. 1877-ben nemcsak Finót vette meg Count le Couteulx-tól, hanem alomtestvérét, Finette-t is, és Nestort.

Finette és Model párosításából született Proctor és Garenne. Garenne kicsi, tricolor szuka volt, akit saját apjával fedeztették. Ebben az alomban született Isabel, Model II és Vesta. Isabelt Fino fedezte, ebből a párosításból 1879 augusztusában született Ulfius, Bratias, Niniche, Kathleen és Marie. Ulfius és Kathleen kölyke volt Finette II.

Az 1880-as évek végén Millais egészségügyi okokból Ausztráliába távozott, és Oslow is feloszlatta falkáját. Kutyáik különböző tenyészetekbe szóródtak szét. Kathleen Londonba került George Krehl-hez, aki időközben több új kutyát is imporált Franciaországból, pl. Jupitert 1878-ban, Pallast és Fino de Paris. Krehlhez került néhány kutya Oslow és Millais tenyészetéből is, velük és az új francia kutyákkal folytatta a munkát. Ebben az időben szinte minden szukát Fino de Paris-val vagy Jupiterrel fedeztettek. Meg kell említenünk egy újabb tenyészőt, Loius Clementet is, aki szintén újabb kutyákat hozott Franciaországból.

Az angliai basset állomány még mindig nagyon kicsi volt, és kezdtek kiütközni a beltenyésztés hátulütői: csökkent a méret, gyengült a csontozat. Ezért George Krehl úgy döntött, két újabb szukáját Lane kenneléből szerzi be, melyek nem álltak közvetlen rokonságban Fino de Paris-val.

1882-ben érkezett ez a két Lane típusú szuka Angliába, Blanchette és Oriflamme. 1884-ben Millais is visszatért Ausztráliából, és örömmel konstatálta, hogy Model még életben, sőt ereje teljében van. Nagyon szoros beltenyésztésként Modellel befedeztette Finette II-t, aki két alomtestvér pároztatásából, Ulfius és Kathleen almában született. Három csodálatos kölyök született, Kini, Lady Dollie és Lady Daisy, három igazi tricolor basset.

1884-ben Millais, Oslow és Krehl úgy érezte, olyan nagy a basset iránti érdeklődés, hogy létrehozhatják a basset hound fajtaklubot. Az angol tenyésztők mellett az alapító tagok között Count le Couteulx is, sőt később Alexandra hercegnő, a későbbi Alexandra királynő is csatlakozott a klubhoz, aki nagy basset kedvelő volt, de hatalmas kennelében clumber spánieleket is tenyésztett.

Kutyáit kedvenc nyári kastélyában tartotta, innen a Sandringham kennelnév. Napjaink basset houndjai szegről-végről mind rokonai az egykori királyi kutyáknak, akik közül néhányat Arthur Wardle híres állatfestő is megörökített.

1886-ban, 12 évvel Model Angliába érkezése után, 120 basset vett részt a londoni Aquariumban rendezett Dachshund and Basset Show-n, ahol maga Everett Millais bírált. Ez a magas nevezési létszám a basset sikerét tükrözte Angliában, azonban a beltenyésztés okozta problémák – könnyű csontozat, nehéz szülés, instabil wesen – még mindig jelen voltak. Millais-nél is született olyan kutya, melyet saját tulajdonosa, dr. Clifford Allbutt egyszerűen kutyaidiótának nevezett. Mindez arra késztette Millais-t, hogy más fajtákat vonjon be tenyészetébe.

1892-ben saját kutyáját, Nicholast, akit szorosan Fino de Paris-ra vonaltenyésztett, egy bloodhounddal keresztezte. Ez nem volt újdonság számára, mivel korábban már hajtott végre basset-beagle keresztezéseket. Még Modellel fedeztetett egy beagle szukát, és a beagle-basset kölyköket később ismét Modellel pároztatta, de mivel nem tetszett neki az eredmény, meg is szüntette a kísérletezést, mikor felfedezte Lord Onslow Finette kutyáját.

e miért nem újabb francia kutyákhoz nyúlt? Saját indoklása szerint a korabeli importok Franciaország legjobb kutyái voltak, így az 1890-es angol állomány már messze jobb volt a franciánál, így az őshaza kutyái már nem jelentettek volna előrelépést. Millais-ben gyakorlatilag nem is tudatosult, hogy nemcsak jobbá tette a Basset Artésien Normand minőségét, hanem új fajtát hozott létre.

De visszatérve a vérfrissítésre, egy Inoculation nevű bloodhound szukát választott, melyet mesterséges úton termékenyítettek meg a két fajta közötti méretkülönbség miatt, ami akkoriban új eljárásának számított. A véreb császármetszéssel – ez szintén új módszer volt akkoriban – 12 kölyöknek adott életet. Sajnos az anya és öt kölyke meghalt, a megmaradt hétből háromnak tudjuk a nevét: Ada, Rickey és Cromwell. Utóbbi kettőt két bassettel pároztatták, majd a harmadik fázisban Rickey és Forester kölykét, Dulcie-t megint egy bassettel, Ch. Bowmannal. Ebből hat kölyök született: négy tricolor, egy vörös-fehér és egy fekete-cser.

Bár Millais nem volt nagy véleménnyel a francia bassetekről, az 1890-es években érkezett néhány új import. A liverpooli George Musson, a klub prominens tagja, tömeges, nehéz csontozatú kutyákat importált. Puissant francia tenyésztő 23 kutyát küldött Angliába eladni. A századfordulón már egyértelműen megmutatkozott az új francia vér és a bloodhound keresztezés áldásos hatása.

Az 1890-es évekig a legtöbb import csupán kiállítási kutya volt, de lassan kezdték felfedezni a basset houndot mint kiváló vadászkutyát. A század végén három rendszeresen vadászó angol falka létrejött A leghíresebb és legbefolyásosabb a falka volt, Godfrey és Geoffrey Heseltine vezetésével. Ebből a falkából érkeztek az első amerikai importok az 1920-as évek elején az Egyesült Államokba. A Walhampton kutyák 1891-ben kezdtek el vadászni, először borzra, majd nyúlra. Az 1920-as éveket a Walhampton falka uralta a kiállításokon is. Az 1922-ben született Walhampton Andrew volt a kennel első championja.

1884-ben már a híres Westminster kiállításon is szerepeltek basset houndok. Az AKC 1885-ben regisztrálta az első bassetet, aki a Bouncer névre hallgatott. George Washington állítólag személyesen Lafayette-től kapott ajándékba egy basset kölyköt az amerikai forradalom után. Igazi népszerűséget és ismertséget a Time magazin 1928. február 27-i száma hozott a fajtának, címlapján egy basset kölyökkel. A borítóhoz kapcsolódó anyag az 52. Westminster show-ról tudósított, a basset kölyök szemszögéből megírva. 1935-ben alakult az amerikai nemzeti fajtaklub, mely a kiállítások mellett field trial, falkavadász, obedience és nyomkövető versenyeket és vizsgákat rendez, sőt az éves specialty kiállításokon még agility-versenyt is rendeznek a basseteknek. Az Egyesült Államokban a bassettel elsősorban üregi nyúlra vadásznak, de más vad, például mosómedve keresésére is be lehet tanítani, vagy fácán keresésére és felverésére, illetve a sérült madár apportírozására.

A basset makacs, aprólékos nyomkövető. Hangja erős és egyedi. Tömör, zárt szőrzete főleg nedves környezetben hasznos. Rokonszenves, néha könyörgőnek tűnő tekintete, bohókás megjelenése nem árulkodik hatalmas intelligenciájáról. Szelíd természete révén egyedül és falkában is lehet vele vadászni. Hűséges, kedves természete, közepes mérete, és egyszerű szőrzetápolása ideális családi kutyává teszi. Csupán fülét kell naponta többször is tisztítani, hiszen mindenbe belelógatja.

Sokan a basset houndot az emberi szeszély alkotta extrémitásnak tartják, holott a hivatalos fajtaleírás túlzásoktól mentes, egészséges, életrevaló kutya képét vetíti elénk, mely megbízható, orrával vadászó, falkaviselkedést mutató kopó, mely képes nagy kitartással dolgozni a terepen. Sohasem agresszív vagy félénk. Testén bizonyos mennyiségű laza bőr kívánatos.

Nyaka izmos, meglehetősen hosszú, határozott, de nem túlzott lebernyeggel. Teste hosszú és összességében mély. A mar és a csípő körülbelül azonos magasságban helyezkedik el. A hát meglehetősen széles, egyenes, a mar és a csípő között nem lehet túlzottan hosszú. A jó mozgás nagyon fontos: puha, folyamatos lefutású, a mellső végtagok messze előrenyúlnak, a hátulsók erős tolómozgást mutatnak. A térd- és csánkízületek nem tűnhetnek meredeknek, és a basset lábujjait sem vonszolhatja nehézkesen a talajon. Marmagassága 33–38 cm.