Hazánkban a spániel fajták közül legtöbben csupán az angol és az amerikai cockert ismerik, s talán nemcsak a különlegesebb, nehezebb felépítésû clumber-rôl vagy a minden spániel ôsének tartott sussex-rôl, de az angol springer spánielrôl sem hallottak még.
     A nem vízi spániel fajták családjában az angol springer a legnagyobb, leghosszabb lábú, s a standard szerint a „legspánielesebb” felépítésû rokon. Hazánkban talán társaihoz képest nagyobb, 51 cm körüli marmagassága miatt nem olyan népszerû még ez a fajta, ôshazájában és a skandináv országokban azonban sokan választják társuknak ezt a vidám, sármos, attraktív vadászkutyát.
     A fajta történetét kutatva felmerül a kérdés, vajon miért hívják egyáltalán spánielnek a spánielt? A legelterjedtebb nézet szerint a spánielek Spanyolországból származnak, s miután a római légiók által a középkorban a brit szigetekre is eljutottak, a szigetlakók Spanyolországra utalva nevezték spánieleknek ezeket a kutyákat. Egy másik variáció szerint a spániel megnevezés a kelta „span” szóra vezethetô vissza, mely nyulat jelent. Mivel a spánielt mint vadászkutyát szárnyas és apró vadra – tehát nyúlra is – egyaránt használták, ez a teória is elfogadhatónak tûnik.
     Bár a legtöbb fajtához hasonlóan a spániel történetét sem lehet pontosan lépésrôl lépésre rekonstruálni, egy biztos, hogy a spániel a legôsibb kutyatípusok egyike. Richard Strebel szerint a legrégibb spániel ábrázolás egy Nagy Sándor apjának idejébôl származó érmén látható. A történelem során számtalan képzômûvészeti mû örökít meg spánieleket vagy spánielhez hasonló kutyákat, de igen korai írásos emlékeket is találni a fajtáról. Egy i. sz. 300-ból származó walesi törvény név szerint említi a spánielt, míg korabeli feljegyzések szerint VIII. Henrik udvarában külön királyi spániel-gondozókat alkalmaztak („The King’s Spaniel Keeper”). 1570-ben Johannes Caius Anglia kutyáiról szóló könyvében 22 korabeli fajtát ír le, közöttük a vízi és földi spánieleket. Caius szerint ezeket a kutyákat akkoriban használatuk szerint nevezték el, pl. fácánkutyának vagy fogolykutyának, de a nép csak spánieleknek hívta ôket származásuk miatt. A XVII. századtól e vadászkutyák egyöntetû elnevezése a spániel volt, s a XIX. századtól ezek a fajták már egyértelmûen angolnak számítottak. Körülbelül a század végétôl kezdve a kisebb spánieleket – valószínûleg az erdei szalonka után („woodcock”) – cockernek, míg a nagyobbakat springernek nevezték. Ekkor még akár egyazon alomhoz tartozó kölykök is lehettek egyaránt cockerek vagy springerek, méretüknek megfelelôen. 1902-ben a Sporting Spaniel Society of Britain hivatalosan is a springer elnevezés mellett döntött, s ebben az évben a Kennel Club is hivatalos fajtaként ismerte el az angol springer spánielt. Kiállításokon 1903-tól szerepelhetett önállóan a fajta. Érdekesség, hogy a sokszoros gyôztes Rivington Sam tulajdonképpen egy cocker és egy angol szetter keresztezésébôl származott. A korabeli tenyésztésben fontos szerepet játszott a Boughey család, tenyészetükbôl került ki az elsô Field Trial champion angol springer spániel.
     A springer spániel a cockerhez hasonlóan munkájáról kapta nevét, hiszen az angol „spring” ige a vad felverését, felriasztását is jelenti. A springert már kezdettôl fogva szárnyas és apró vadra egyaránt használták, még falkában is vagy agarak mellett. Érdekes módja volt a vadászatnak, mikor a spániel által felriasztott szárnyast a sólyom fogta meg. Késôbb a lôfegyverek elterjedésével a springert lövés elôtti és lövés utáni munkára is használták, akárcsak napjainkban, hiszen a springer spániel feladata a vad felverése majd a lôtt vad megkeresése és apportírozása.
     Az észak-amerikai kontinensre az elsô nyomon követhetô származású angol springer 1913-ban került, Angliából érkezett Kanadába. Alig több mint egy évtized elteltével az angol springer spániel az Egyesült Államokban az ismeretlenség homályából a legnépszerûbb fajták sorába lépett. 1924-ben megalakult az English Springer Spaniel Field Trial Association, és ahogy a klub neve is mutatja, a tenyésztôk akkoriban egyforma hangsúlyt fektettek a küllemi és használati követelményekre. A 20-as évek springer spánieljei kiállításokon és vadászversenyeken egyaránt eredményesen szerepeltek, a 40-es években még számtalan kutya szerezte meg párhuzamosan a kiállítási és munka championátust, egy idô után azonban kettévált a kiállítási és munka vonal.
     Az angol springer spániel küllemét tekintve is elgondolkodtató kettôsséget figyelhetünk meg az európai és az amerikai típust illetôen. Az amerikai kutyák fantasztikusan elegáns, dús szôrzetû, csodálatos mozgású kutyák, azonban egyre kevésbé felelnek meg az eredeti standardben rögzített elôírásoknak. A legjelentôsebb eltérések a fejen láthatók: az amerikai típus gyakran túlzott stoppal, kissé hosszabb fanggal rendelkezik. A hát rövidebb, erôteljesen lejt a martól a far felé; a mellen és a hason lévô szôr egyre sûrûbb, hosszabb. Ezek a kutyák valóban lenyûgözôen szépek – az idei Westminsteren, a világ egyik leghíresebb kiállításán egy angol springer lett a Best in Show –, de azért az sem lenne kívánatos, hogy eltûnjön az évtizedeken át kialakult ôsi típus. Talán a megoldás az akitához hasonlóan a két változat két külön fajtaként való rögzítése lenne, hiszen már a skandináv országokban is egyre több az amerikai stílusú kutya, s így egyre gyorsabbá válik a standard által elôírt típusnak megfelelô egyedek alkotta állomány felhígulása.
     Az angol springer spániel megjelenése egyszerre sugároz erôt és eleganciát. Felépítése kompakt, szimmetrikus. A hát izmos, enyhén lefelé lejt, nem túl hosszú, de nem is túlságosan rövid. A mellkas mély, a bordák jól íveltek. A koponya meglehetôsen széles, erôs, közepesen hosszú, a fang viszonylag széles és mély. Az angol springer szeme mandula formájú, sötét; élénk és barátságos pillantása nemes összbenyomást kölcsönöz a fajtának. A szôrzet dús, fényes, „idôjárásálló”, de sohasem durva tapintású, színe fekete-fehér vagy barna-fehér.
     A springer spániel a vadászok körében is kedvelt, hiszen könnyen tanítható és irányítható, jó szimatú, sokoldalúan alkalmazható kutya. Mérete ideális a lövés utáni munkához, a vizet is kedveli. Konzekvens és szeretetteljes nevelés mellett kellemesen tartható lakásban is. Séta közben vagy éppen vadászaton temperamentumos és szenvedélyes, de otthon nyugodt, barátságos, könnyen kezelhetô társ.