A bulvársajtó és a tájékozatlan újságírók, hivatalnokok által is szított harcikutya ellenes kampány egyik fő áldozata az angol bullterrier volt. Furcsa külleme és az amerikai pit bull terrier nevével közös „bull” szócska a fajta nevében elég volt ahhoz, hogy az utca embere vérszomjas fenevadnak kiáltsa ki ezt az amúgy különösen emberszerető fajtát, melynek még hivatalos FCI standardjében is szerepel az ember iránti fokozott barátságosság. Úgy látszik, a múltat semmi sem feledtetheti, a bullterrier egykori harcikutya mivolta még sokáig rányomja bélyegét a fajta sorsára, hiába telt el azóta egy egész évszázad.

A fajta atyjának a birminghami James Hinkset tartják, aki a terrierek vakmerőségét kívánta ötvözni a harcedzett bulldog makacsságával. Fáradozásait siker koronázta, kutyái eredményesebbnek bizonyultak a staffordshire típusoknál. Sajnos az angol korakapitalizmus idejében nem létezett állatvédelem, hiszen a humán jogokat sem védte senki, a munkaerő kizsákmányolása, a gyerekek dolgoztatása mindennapos, társadalmilag magától értetődő dolog volt. A tömegek lecsillapítását szolgáló recept – cirkuszt és kenyeret a népnek – egyik összetevője sajnos a kutyaviadal volt. Medvék, bikák és borzok is szerepeltek a porondon, de a kutyák egymás elleni harca volt a legkedveltebb népmulatság. Bár a bullterrier bölcsője ez a szörnyűséges terep volt, fontos momentum, hogy James Hinks kezdettől fogva kiállításokon is szerepeltette kutyáit. Az idő múlásával a Gladiátorból fokozatosan Fehér Lovag lett. (A korabeli tenyésztők munkája kezdetben fehér egyedekre korlátozódott, de a század elején staffordshire terrier keresztezésekkel színes egyedekhez jutottak.) A modern bullterrier megteremtőjének, aki a fajtát anatómiailag továbbfejlesztette és tökéletesítette, egyhangúlag Raymond Oppenheimert tartják. 1972-ben az angol bullterrier véglegesen bevonult a nemzetközi kutyahierarchia felsőházába, Ch. Abraxas Audacity ugyanis nem kisebb kiállításon, mint a híres Cruftson nyerte el a Best In Show címet. Talán kevesen tudják, de a magyar tenyésztésű bullterrierek Európa élmezőnyébe tartoznak, évek óta a nemzetközi fajtakiállítások győztesei között szerepelnek.

Az angol bullterriernek létezik egy „kisöccse” is, a miniatűr bullterrier, mely a standard méretű változat kicsinyített mása: még fajtaleírásuk is ugyanaz, persze azzal a különbséggel, hogy a mini kívánatos marmagassága max. 14 inch, azaz 35,56 centiméter. (A standard bullterrier fajtaleírása sem méret-, sem súlyhatárt nem ad meg.) A miniatűr bullterrier a standard változat „városi kiadásának” is nevezhető, hiszen még a nagyobb példányokat is fel lehet kapni a mozgólépcsőn, kocsiban lábnál elférnek, és nem okoznak kisebb zúzódásokat, mikor ölünkbe vetik magukat a fotelben. De hiába ötvöződik igazi bully-temperamentum kezelhető mérettel, a fajta kevésbé népszerű, mint a standard változat – ugyanis igen nehéz jóméretű, egészséges miniatűr bullterriert tenyészteni. A fajta egyik legfőbb problémája egy súlyos szembetegség, a lencseluxáció (PLL). Ez a betegség valószínűleg recesszíven öröklődik, így abból kell kiindulnunk, hogy elméletileg az állomány 25 százaléka beteg, 50 százaléka pedig hordozó. Sajnos nem könnyű a beteg állatok kiszelektálása sem, ugyanis gyakran csupán 5–6 éves korban jelentkeznek a tünetek, melyek legrosszabb esetben a kutya megvakulásához vezetnek.

De evezzünk vidámabb vizekre, pillantsunk bele a miniatűr bullterrier fajtatörténetébe. Mivel a bullterriert a bulldog különböző terrierekkel történő keresztezéseiből alakították ki, kezdettől fogva léteztek kisebb méretű bullterrierek is, sőt először ezek voltak többségben! A korabeli bull-and-terrier almokban igen különböző súlyú kutyák láttak napvilágot, a négykilóstól egészen a 30 kg feletti példányokig. Az ebből a korból származó legtöbb ilyen témájú ábrázolás egy kisméretű, bulltípusú kutyát mutat, mely súlya a korabeli tudósítások szerint 5 kg körüli lehetett. Egy 1821-es hirdetés egy 8 kg súlyú, híres szukát reklámoz, egyéb 1820 és 1850 közötti írások 4–9 kg közötti bullterriereket említenek, de a Kennel Club törzskönyvének első kötetében is számos kisméretű bullterrier szerepel. Később néhány tenyésztő megpróbálta még tovább miniatürizálni a fajtát, hogy létrehozzák a toy bullterriert. Sir Raymond Tyriott Wilson Pony Queen nevű kutyája kifejlett korában kb. 3 font volt, azaz alig több mint 1 kg! Ezek a toy típusok azonban nem hordozták a fajta igazi karakterét, igen gyakran almafejük és kidülledő szemük volt, vagyis a törpeség tipikus jellemzőivel rendelkeztek. Az első kiállítás, ahol a miniatűr bullterrierek külön osztályban indultak, az Islington International Dog Show volt, 1863 májusában; a 10 font alatti kutyákat sorolták külön kategóriába. Bár ezek a kutyák inkább a toy típust képviselték, a miniatűr bullterriert tenyésztők befolyása olyan nagy volt, hogy 1883-ban, a Kennel Club 21. kiállításán felemelték a súlyhatárt 25 fontra (11,34 kg). Egyébként az első Show Champion bullterrier, Nelson 16 font alatti súlyával ma miniatűr bullterriernek számítana. (Nelson 1866-ban született, Mr. J. Willock tenyészetében, a Champion címet 1873-ban szerezte meg, tulajdonosa a Kennel Club első elnöke, Mr. S.E. Shirley volt.) 1908-ban azt írja Mr. Theo Marple az Our Dogs májusi számában, hogy a bullterrier fajta három méretre osztható: nagyra, közepesre és toyra. Bár ekkoriban igen népszerűek voltak a toy bullterrierek, nehéz volt szép fejű, jó frontú egyedeket találni. Az első világháború előtti években csökkenni is kezdett a kisebb méretű bullterrierek divata. Ennek egyik oka a hiányzó patronálás volt, illetve a sok eltérő típus sem tett jót a fajta népszerűségének. Akkoriban a toy és miniatűr bullterriereket egyaránt miniatűrként regisztrálták, a kiállítási osztályokat egyedül a súlylimitek határozták meg, melyek 12-től 25 fontig terjedtek, vagyis kb. 5,44 kg-tól 11,34 kg-ig. A fennálló súlyhatárok közötti problémák egyre több tenyésztőt riasztott el, ennek következtében 1918-ban törölték a miniatűr bullterriert a Kennel Club regiszteréből, mivel ebben az évben már egyetlen kölyköt sem jelentettek be. Csak néhány rendíthetetlen tenyésztő foglakozott tovább miniatűr, pontosabban kisméretű standard bullterrierekkel. A következő húsz év a fajta mélypontja volt. 1939-ban azonban Richard Glynn ezredes vezetésével megalakult a Miniature Bull Terrier Club. Forradalmi, s a fajtát megmentő javaslatuk a Kennel Club felé az volt, hogy súlylimit helyett magassághatárt javasoltak. A Kennel Club Gazette májusi száma már arról tudósít, hogy elfogadták a javasolt 14 inches marmagasságot. Egy darabig még a 20 fontos súlylimit is tartotta magát, de mivel ez a cingár egyedeknek kedvezett, a határon lévő példányokat pedig szisztematikusan alultáplálták, csupán a magassághatárhoz tartották magukat. A miniatűr bullterrier jelenleg érvényes standardje is úgy fogalmaz, hogy a marmagasság ne legyen több 14 inchnél. Érdekes, hogy az amerikai fajtaleírás egy 10 inches alsó határt is megszab, és az ennél kisebb egyedeket sem tartja kívánatosnak. Az első miniatűr bullterrier, aki Show Champion címet szerzett, Deldon Delovely volt 1948-ban. (T.: Mrs. Scott, t.: Mrs. Adlam). Az első kan Champion Mursley Model volt, tenyésztője és tulajdonosa Mr. Stanley North. A hetvenes évek sztárja, Ch. Kirbeon Bandmaster (T.+t.: Mr. És Mrs. Kirby) bebizonyította, hogy egy miniatűr bullterrier is elérheti a standard bullterrierek minőségét. A nyolcvanas évek elején Ch. Beewau Enterprise (T.+t.: Mr. És Mrs. Waugh) dominált a kiállítási ringben, de még őt is felülmúlta fia, Ch. Warbonnet Hyperion (T.+t.: Mr. És Mrs. Thornley). Ő tartja a fajta rekordját is, 25 CC címmel, míg a szuka rekorder Ch. Kearby’s Mini Maggy of Graymor 21 CC címmel (T.: Mrs. Youatt t.: Mr. És Mrs. Hughes). Mrs. Youatt azoknak a tenyésztőknek a tradícióját folytatta, akik mindkét méretváltozattal foglalkoztak, mint például Miss Wood, a Wooden kennel tulajdonosa, aki 1949-ben elnyerte a Regent Trophy-t is. De egyetlen fajtatörténet sem lenne teljes a Zeedbees miniatűr bullterrier kennel említése nélkül. Mrs. Berry 1950 óta foglalkozik a fajtával; az igazi miniatűr típus megszilárdításának érdekében folytatott elkötelezett munkája legendás. Talán nincs is olyan mini, amelyiknek az ereiben ne folyna egy kis Zeedbees-vér. 1993-ban Mrs. Berry-t választották a fajtaklub első örökös védnökének.

Az Egyesült Államokban inkább a nagy bullterrierekhez vonzódtak. 1928-ban állítottak ki utoljára miniatűr bullterriert a Westminsteren, és 1961-ig gyakorlatilag nem is létezett a fajta Amerikában. Ezév májusában Mrs. Ralph Gordon importált két minit Angliából, Ch. Navigation Pinto-t és Freesail Simone-t. 1963-ban fel is vették a miniatűr bullterriert a Miscellaneous Class-ba, ahol a többi nem teljesen elismert fajta is állomásozott. 1966-ban megalakult a fajtaklub is Californiában. Larry McArthur, az Imeprial kennel tulajdonosa volt sokáig az elnök. A kislétszámú populáció miatt azonban a fajta nem kapta meg a hivatalos AKC fajta státuszát, így hivatalos rendezvényeken sem vehettek részt, tovább csökkent az amúgy is alacsony állomány, s a fajta iránti amúgy is csekély érdeklődés lassan elhalt. A fajta újvilági újjászületését az Andrews házaspárnak köszönheti, akik több mint 100 AKC champion akita tenyésztése után, a hetvenes évek közepén bullterrierekkel kezdtek el foglalkozni. Három standard alom született náluk, csoport-, Speciality és Westminster győztes kutyákkal, mígnem érdeklődésük a minik felé fordult. Természetesen Angliába utaztak, és Mrs. Valerie Allenden kenneléből importáltak több kutyát is a nyolcvanas évek elején. Először két 14 hónapos alomtestvér érkezett, Erenden Felix és Erenden Fergus, majd két szuka alomtestvér, Erenden Grace és Greta, utóbbiak tulajdonosa bizalmas barátjuk, Pam és John Glave lett. A harmadik páros tagja volt az első angol championként importált mini, Erenden Eleanore, aki szintén alomtestvérével, Ephraim-mel érkezett. Az Andrews és a Glave házaspár 1983-ban újraélesztette az amerikai fajtaklubot is, és 1991. október elsején végre az American Kennel Club is hivatalos fajtaként ismerte el a miniatűr bullterriert.

Amilyen rövid történetre tekinthet vissza a miniatűr bullterrier az Egyesült Államokban, olyan jelentős ma az amerikai állomány szerepe e kis génállományú fajtában. Egy 1944-es adat szerint Angliában 75, Németországban 50, az Egyesült Államokban pedig 168 kölyök született. Európában a fajtagazda Angliát leszámítva, csupán Németországban beszélhetünk tényleges tenyészállományról, ami szerencsére igen jó minőségű. Valószínűleg az a sajnálatos tény is növelni fogja a német minik számát, hogy a standard bullterrier tenyésztését ebben az országban gyakorlatilag betiltották. Ennek köszönhetően nem ritka a 3000–3500 DM kölyökár sem, azonban senki ne gondolja, hogy a minit tenyésztők majd meggazdagodnak, ugyanis a fajtát sújtó örökletes betegségek és az állandó méretproblémák miatt a nehezen tenyészthető fajták közé tartozik. Bár a kívánatos marmagasság 35–36 cm lenne, gyakran angol kiállításokon sem fér bele három-négy egyednél több a mérőkeretbe. Mivel a kis méret nem mindig párosul a standardnek is megfelelő külsővel, így gyakoriak a 40–41 cm marmagsságú győztes kutyák, mivel a specialista bírók nem mindenáron méretre bírálnak.

Ami a jellemét illeti, egy bullterrier igazi bohóc, nem lehet mellette unatkozni. Olyan gazdának való, aki érti a humort, és nem mindene a vasfegyelem. Egy bullterriert is sok mindenre meg lehet tanítani, akár kiváló agility-versenyző is válhat belőle, de olyan katonás feladatteljesítést ne várjunk tőle, mint egy német juhászkutyától. Féltékeny típusoknak sem ajánlott, ugyanis a bullterrierek egyszerűen imádják az embereket, még a postást is viharos örömkitöréssel fogadják. Más kérdés, hogy sokan inkább támadásnak veszik ezt a kitörő üdvözlést, olyan vehemensen tudnak ilyenkor ugrálni ezek a kutyák, ráadásul a legtöbb bully jellegzetes szokása, hogy merő szeretetből összecsipkedik, vagy éppen bokán ragadják a szeretett személyt. (Ezért is jó egy mini, 35 kg helyett csak 18 ugrál ránk.) Ajánlatos kölyökkortól tudatosítani bennük, hogy finoman bánjanak roppant erős állkapcsukkal; ehhez egyszerűen elég nyomatékosan kifejezni fájdalmunkat. A bullterrier nagyon elfoglalt embereknek nem ajánlott, a kenneltartást sem tűri. De ha naponta háromszor alaposan megsétáltatjuk, játszunk vele, meglabdáztatjuk, akkor a lakásban észre sem lehet venni, csupán a kutya kedvenc foteléből kiszűrődő horkolás jelzi bullterrierünk hollétét. (Egyébként atavisztikusan vonzódnak az ágyakhoz, nagyon kényelemszeretőek.) Kölyökkorától vigyük kutyák közé, a legjobb, ha találunk egy olyan kutyaiskolát, ahol csoportos kölyökfoglalkozások is vannak. Megfelelő szocializáció mellett nincs velük több gond, mint bármely más kutyafajtával, persze a kanok nem tűrik, ha provokálják őket. Miniatűr bullterriernél azonban nem kell félnünk, hogy kutyánk megöli a szomszéd tacskóját, hiszen bármilyen erős állkapcsa is van, azért jóval kisebb, mint egy standard bullterrieré.

Egy bullterrier rengeteg szeretet igényel, így különösen megszenvedi a rossz gazdát. Ráadásul minden jó tulajdonsága ellenére tudnunk kell, hogy igen makacs fajtáról van szó, így hozzáértő, következetes nevelést igényel. Egyszóval, a bullterrier vidám emberek vidám kutyája, és a tenyésztőknek mindent meg kell(ene) tenniük azért, hogy megvédjék a fajtát az olyan beteg lelkű emberektől, akik agresszivitásukat vagy feltűnési vágyukat akarják kiélni kutyájukban, netalán kisebbrendűségi érzésüket csillapítani.