Talán össze sem tudnám számolni, hányszor tették fel nekem a kérdést az elmúlt tíz évben: „Alkalmas a fajta gyerek mellé társnak? Nem fogja bántani?”. Ilyenkor igyekeztem szemelvényeket felhozni mind a fajta történetéből, mind a saját tapasztalataimból a tévhitek eloszlatására. Mivel a közelmúltban történt egyetlen tragikus eset kapcsán – melynek sem a gyermekekhez, sem az amstaffhoz semmi köze – újra felütötte fejét a „harcikutya-hisztériának” nevezett betegség (kísérőtünetek: nagyfokú elbutulás, dührohamok, heveny gyűlölködés), érdemesnek tartom ezeket most egy szélesebb körrel is megosztani.

A fajta kialakulásának kezdetén, a XIX. századi Angliában a harci arénák sztárjainak tartott bull and terriereket tulajdonosaik, mindenekelőtt a formálódó fajtának is nevet adó Staffordshire megyei bányászok családtagként tartották. Számos történet szól arról, hogy a kölyköket elárvulásuk esetén az asszonyok saját mellükből szoptatták. A család eltartásában nagy szerepet játszó kutyák rendkívüli megbecsülést élvezetek, ugyanakkor remek természetük miatt is szerették őket. Ezekben az időkben úgy is emlegették őket, hogy „The Children’s Nursemaid”, vagyis a gyermekek dadája. Azaz a hétvégenként a ringben küzdő viadorkutya a bányászok csemetéinek leghűségesebb társa és barátja volt!

Az amstaff az egyetlen a bull-típusú terrierek közül, amelynek kialakítása eleve egy mindenes munkakutya létrehozását szolgálta. Ez az ősök vitathatatlan harckészségén és rendkívüli fizikumán túl egy kiegyensúlyozott idegrendszert, nyugodt alaptermészetet is feltételezett. Éppen ez teszi a fajta egyedeit ma is alkalmassá arra, hogy ne csak a munkában, de családtagként is kiválóan megállják a helyüket. A gyermekektől szó szerint mindent elviselnek, még a legdurvább játékokat is. Számukra mindig a játékon van a hangsúly, ha a kicsik közelében lehetnek. Eredetüknél fogva fájdalomküszöbük rendkívül magas, bőrük vastag. Nincs az a szőrhúzgáló, orrcsavargató lurkó, aki ki tudna hozni a sodrából egy ilyen kutyát. Mindennek persze alapfeltétele, hogy jó idegrendszerű, kiegyensúlyozott egyed legyen az „áldozat”.

Egy jó amerikai staffordshire terriert nem kell gyerekszeretetre nevelni. Azt már belenevelte őseinek hosszú sora. Mivel alapvetően ő maga is örökké gyermek marad, játékosságát nem is élhetné ki jobban mással. Még egy kicsikkel nem túl gyakran találkozó felnőtt amstaff is egészen képtelen bohóckodásba kezd, ha gyerekközelbe kerül. Azok a kutyák pedig, akik kisgyermekes családban nőttek fel, magukat szó szerint dadának és őrangyalnak tekintik. Ezekben a feladatokban az amstaff valósággal lubickol, nem beszélve arról, hogy a pedofilok, szatírok, stb. jobban teszik, ha nem az ő kis gazdájával próbálkoznak.

Néhány jó tanács azoknak, akik gyermekük mellé egy ilyen kutyát szeretnének. Mindig jobb, ha egy kisgyermek, akár csecsemő mellé kerül a kutya, mint fordítva. Ez természetesen általánosságban értendő. Nálunk is előbb volt kutya, és csak utána érkezett a baba, mégsincs semmilyen féltékenységből eredő rosszindulat. Oka egyszerű: a kutyákkal kiemelt figyelmességgel bánunk továbbra is, ugyanakkor rögtön az elején felhívtuk figyelmüket a jövevény jogainak tiszteletben tartására. Minden alkalommal, ha gyermekünk megfordul az udvaron, a kutyák megszagolhatják, lábát és kezét megnyalhatják (utána természetesen rohanás a fürdőszobába). Így a kicsit családtagként elfogadták, sőt szukánk ennél is tovább ment. Világosan tudtunkra adta, hogy ő szeretne gondoskodni kisfiunkról. A kerti napozások során megpróbálja a maga módján tisztába tenni, sőt igyekszik megszoptatni. Azt hiszem, kettejük kapcsolatával nem is lesz semmi gond. Mindezek ellenére soha ne hagyjuk magukra őket, egészen addig, amíg a gyermek legalább négy-öt éves nem lesz.

Ebből is kiderül, hogy célszerűbb dadusnak szukát választani, mint kant, mivel ez előbbiek nagyobb empátiával viseltetnek a kicsik iránt. Azonban ez nem azt jelenti, hogy egy kan amstaff nem felelne meg társnak gyermekek mellé. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kisbaba mellett annak őrzésén túl nem igazán tud mit kezdeni magával. Ebben a szerepkörben ugyanakkor jól teljesít, és képes órákig feküdni a babakocsi vagy a kiságy mellett. Ilyenkor nemcsak a környéket felügyeli, de még a bébi légzésére, mocorgására is figyel. Amikor aztán körülbelül négyéves kortól a kicsi alkalmassá válik olyan játékok űzésére (bújócska, fogócska, labdázás, stb.), ami őt is lekötheti, végleg eljött az ő ideje. Ilyenkor éppolyan odaadó sporttársként, mint párnaként a pihenők idején.

Egy szó, mint száz: nyugodt szívvel jelentem ki, hogy gyermek mellé keresve sem lehet odaadóbb társat találni az amstaffnál. Ehhez persze az sem árt, ha a szülők alkalmasak, vagy inkább méltók a fajta tartására.