Akita

Az ásatások során talált kôszerszámok arra utalnak, hogy Japán területén már több mint 15 ezer évvel ezelôtt éltek emberek, akiket vadászataikban egy spicc-típusú kutya segített. Tízezer éves leletek bizonyítják e kutyák létezését, melyek egyaránt megtalálhatóak voltak az Északi Sarkon, Korea és Japán területén, Kínában, Indonéziában és Ausztráliában. Az észak-amerikai jégtáblák olvadása világszerte jelentôs változásokat okozott. Japánban az emelkedô vízszint szigetek láncolatát alakította ki a mai Japán tenger térségében. Mivel e szigetek közötti közlekedés elég kezdetleges volt, ekkor kezdhettek differenciálódni az addig egyforma spicc-típusú kutyák. Az idôk során mindegyik idomulni kezdett szûkebb környezete vadászati feltételeihez.

A kereskedelmi utak Hokkaido és Karafuto ainu lakosait Szibériából és Mongóliából érték el. Délen a japánok Koreával harcoltak és kereskedtek, de legfôbb partnerük a már létezô kínai birodalom volt, kereskedelmi kapcsolataik 2500 éves múltra tekintenek vissza. Kína lenyûgözte a Japánokat. Többek között átvették a kínai írásmódot és a rizstermesztés technikáját. Az arisztokrácia körében kedvelt állat és egyben gyakori ajándéktárgy volt a kutya. A kínaiak sok négylábút küldtek Japánba. Ezek különbözô típusúak voltak, a chin ölebtôl a vadászsólymokkal együtt dolgozó vadászkutyákig. A kínaiak használtak például egy a mai salukira emlékeztetô, de annál zömökebb és szôrösebb kutyát. Ezek a típusok Kínába kétségtelenül a karavánokkal érkeztek a Közép-Keletrôl és Európából. Bár a japánok sok mindent átvettek Kínától, történelmük jelentôs részére az elszigeteltség jellemzô.

A XVI. század fordulóján a jövedelmezô selyemkereskedelmet közvetítôk vették át, óceánjáró hajókkal. A portugálok, jezsuita misszionáriusaik kizárólagos felügyelettel rendelkeztek. Általuk európai kutyák kerültek a japán udvarhoz. 1615-ben egy holland óceánjáró szenvedett hajótörést Japán partjainál. Ezen a hajón volt kormányos a James Clavel regényébôl ismert William Adams, aki egyetlen nyugatiként elnyerte a szamuráj címet. Tokugawa sóguna, Leyasu megszerette a hollandot, Anjinnak, kormányosnak szólította. Ieyasu Tokugawa uralma alatt Japán egy idôre elveszti elszigeteltségét és megnyitja kikötôit más európai országok hajói elôtt is. A nyugatiakkal természetesen kutyák is érkeztek, melyeket kari inunak, idegen kutyáknak hívtak. Ieyasu sógun korabeli tudósítások szerint 60–70 ilyen kutyát is tartott szarvasvadászatra. Ha az idegen kutyák iránti érdeklôdés egy kis tenyésztési kedvvel párosult volna, az az ôsi fajták eltûnését jelentette volna.

1635-ben azonban Japán ismét visszasüllyed a nemzeti elszigetelôdésbe. 1640-ben Ieyasu fia és örököse bezáratta japán kikötôit, Yokohama kivételével, a külföldi országok hajói elôtt. Csupán Mongóliával, Kínával és Koreával tett kivételt. És ez az elszigeteltség 200 évig tartott, Perry amerikai admirális partraszállásáig a Tokiói öbölben.

Ezt követôen azonban Japán a másik végletbe esett: az emberek lázasan érdeklôdni kezdtek minden után, ami külföldi, fôleg a nyugati világra összpontosítva. Honshu északi hegyeiben európai bányamérnökök kezdtek dolgozni, magukkal hozva kutyáikat is. Honshu Akita tartomány része, melyet az 1800-as években Dewának hívtak. Ez a terület, távol a nyugati part városaitól, barátságtalan, hideg, hegyes-völgyes tartomány, ahol elsôsorban vaddisznóra, szarvasra és medvére vadásztak. Egy régi nemes, valószínûleg a Sanehide család leszármazottja, mikor kiesett Ieyasu Tokugawa kegyeibôl, Akita tartományban talált menedéket, ahol kutyákat kezdett tenyészteni speciális vadászati célokra. Ez lehetett a nagy japán vadászkutya tenyésztésének kezdete. A vidékkel ellentétben, Japán sûrûn lakott városaiban általában az ôsi típusok és a külföldi kutyák keverékébôl származó ebeket tartottak. A japán chin kivételével ezek egyike sem maradt fenn önálló fajtaként.

A kutyaverekedtetés a szamurájok kedvelt szórakozása volt. De mivel kutyáik eredetileg vadászati célokat szolgáltak, nyugati kutyákkal kellett keresztezni ôket. A legkedveltebb a Tosa Harcikutya volt, melyet a régi Tosa (shikoku) és különbözô külföldi masztiff típusokból állítottak elô. Hogy növeljék a méretet és harci kedvet, északon is hasonló keresztezéseket végeztek, Akita tartomány ôsi kutyáit is keverve más idegen vonalakkal. Valószínûleg a német bányamérnökök dogjait is használták, illetve a mongol kereskedôkkel érkezett tibeti masztiffokat.

Az ôsi japán fajták megôrzése iránti igény a japán nacionalizmus érzésének növekedésével párosulva a XX. századot elején vette kezdetét. Ahogy a japánok elkezdtek érdeklôdni saját kultúrájuk és történelmük iránt, úgy szenteltek egyre nagyobb figyelmet kutyáiknak is. Szerencsére a vidéki észak elszeparálódott a nehéziparral, mezôgazdasággal rendelkezô városi területektôl, így vidéken fontos megélhetési forrás maradt a vadászat. Mikor a figyelem az ôsi kutyák felé fordult, a matagi inu (vadászkutya) szolgált a tenyésztés alapjaként. E mozgalom során fontos szerep jutott Shozaburo Watase professzornak, aki 1925-ben cikket publikált a japán kutyákról a japán Inu magazinban, sôt elôadásokat is tartott róluk, és ô lett az elnöke a belügyminisztérium történelmi megôrzô bizottságának. A professzor munkássága eredményes volt: 1931 júliusában a japán kormány a nagy japán kutyát, mely kialakulási területérôl, Akita tartományról kapta nevét, természeti mûemlékké, a kulturális örökség részévé nyilvánította. A következô hat évben az akitát más fajták is követték: a Kai, a Kishu, a Shikoku és Shiba. A bizottság országszerte sok segítséget kapott az emberektôl.

Bár már létezett egy akita kedvelôk által 1927-ben alapított klub, az Akita Inu Hozonkai (AKIHO), 1928-ban a tokiói Hirokichi Saito vezetésével létrejött a Nipponken Hozonkai, a NIPPO is. Ez a klub élvezte a kormány támogatását, regisztrálni kezdte a japán kutyákat, újságot adott ki és kiállításokat rendezett. Hogy segítsen eldönteni, egy kutya valóban az ôsi akita típust képviseli-e, a NIPPO 1934. szeptemberében fajtaleírást adott ki. Akita tartomány kutyáival elkezdtek ugyan tenyészteni, de a bizottság problémákkal küzdött, egyáltalán milyennek kell lennie egy igazi akitának. Tenyésztési alapként elsôsorban a hegyvidékben fennmaradt matagi kutyák szolgáltak.

A második világháború minden kutyás törekvést megállított. Egy nagytestû kutyát lehetetlen volt eltartani, ráadásul a kutyák bundáját használták a katonai ruhák béléséhez. Mivel a gazdaság egyre romlott, Akita tartományban rendeletet hoztak, hogy a rendôrség és katonaság által használt német juhászkutyák kivételével minden kutyát be kell fogni és bunkósbottal kivégezni. A háború végére az akita szinte kihalt, csak a vidéken elrejtett példányok élték túl a háborút. 1948-ban egy harmadik klub alakult a fajta védelmére, az Akitainu Kyokai, az AKIKYO. Mindhárom klubnak saját törzskönyve volt, saját fajtaleírással, és persze mindegyikük rendezett kiállításokat. Sok kutyát tulajdonosa mindhárom klubnál regisztráltatott.

Számtalan amerikai katona tetszését megnyerte az akita, így a falusi ipar hamarosan átállt az akita iránti igény kielégítésére. Az eladott kutyák többsége a megszállás alatt felnevelt kutyáktól származott, vagy még maguk is a háború alatt nôttek fel, így minôségük valószínûleg nem mindig volt éppen kimagasló. Az igazán kiváló egyedeket természeti örökséggé nyilvánították, így a kormányzat megakadályozta kivitelüket, tekintet nélkül arra, hogy már esetleg amerikai tulajdonban voltak. Az Amerikába eljutott példányok némelyikét kedvencként tartották, némelyiket továbbadták, néhánnyal pedig tenyészteni kezdtek. A fajta egyre népszerûbb lett, egyre több fajtaklub alakult. Az AKC 1965-ben felvette az akitát ideiglenes, ún. vegyes csoportjába. A klubok közötti veszekedés azonban hátráltatta a fajta végleges elismertetését.

1955-ben Spelmeyer vezetésével megalakult az Akita Dog Association of America. 1956-ban ennek zárt tagságára való tekintettel létrejött az Akita Kennel Club, mely nevét Akita Club of America-ra változtatta, így jegyezték be 1960-ban Kaliforniában. Késôbb még megalakult az Akita Breeders Association, sôt 1963-ban Charles Rubenstein vezetésével az American Akita Breeders Club. Az AKC szabályzata azonban csak olyan fajtát ismer el teljesen hivatalosan, melynek csak egyetlen fajtaklubja van. A két legnagyobb klub elôször természetesen megtagadta az egyesülést, majd hosszú huzavona után, szavazás alapján az Akita Club of America vált az egyetlen fajtaklubbá. Mivel már több mint 3000 példányt regisztráltak az Egyesült Államokban, 1973. április 4-én az AKC teljesen hivatalos fajtának ismerte el az akitát. Ezt követôen a japán importokat már nem lehetett regisztráltatni, mert nem állt fönn ilyen jellegû kölcsönös megállapodás a japán és az amerikai kennel klub között.

Eközben Japánban az AKIHO került fölénybe, mint a legnagyobb és legbefolyásosabb törzskönyvezô szerv. A tenyésztôk azon fáradoztak, hogy megpróbálják minden idegen fajta nyomát kitörölni az akita állományából. (A háború alatt még német juhászokkal is keresztezték a nagy japán vadászkutyát.) A háború után két kutya vonala vált meghatározóvá. Mindkettô Akita tartomány Odate nevû fôvárosában született: Kongo-Go és Goromaru-Go. Kongo sok kiállítást nyert, jól bereklámozott kutya volt. Színe kurogoma azaz fekete szezám volt (árnyékolt fekete, fekete barna aljszôrrel.) Az ilyen színû kutyák azonban olyan jellegzetességeket produkáltak, melyeket a japán tenyésztôk a kevert harcikutyák örökségének tartottak. Ezeknek az ún. shin akitáknak gyakran nagyon laza, ráncos volt a bôre. Mivel ez a Kongo vonal jellemzôje volt, a tenyésztôk az Ichinoseki vonalakat favorizálták, melyek Goromaru Gora épültek, aki vörös pinto (foltos) volt, fekete maszkkal és fehér csillaggal. Jó faroktípust, kis füleket, feszes bôrt örökített, ráncok nélkül. A japán tenyésztôk más vonalakkal dolgoztak, mint amilyenek az amerikai katonáknak eladott kutyák voltak. Az amerikai állományt alapító akiták többsége a Kongo vonalból származott. De mielôtt bezárták volna az amerikai törzskönyvet a japán kutyák elôtt, Ichinoseki kutyák is érkeztek Amerikába. Sok amerikai tenyésztô kombinálta a két vonalat.

Míg Amerikában egy Kennel Club létezett, egy fajtaklubbal és egy standarddel, Japánban három klub is foglalkozott az akitával, melyek közül az AKIHO a legnagyobb. Az AKIKYO-t 1988-ban újjászervezték, a NIPPO viszont inkább csak a közepes- és kisméretû japán fajtákkal foglalkozott. 1992-ben a Japán Kennel Club és az Amerikai Kennel Club kétoldalú megállapodást kötött, így ismét lehetett akitákat importálni Japánból.

Idôvel az amerikai és a japán akita állomány között jelentôs különbségek alakultak ki. A két típus problémája elôször az FCI országokban kezdett kibontakozni. Mióta a fajtaleírások országról országra különböznek, az FCI a származási országét fogadja el, vagy ha ez nincs, a patronáló országét. (Pl. a szibériai husky nem orosz, hanem amerikai fajtaleírással rendelkezik.) Az akita esetében persze létezik a fajta ôshazája, na de melyik standard a hivatalos? Az 1955-ben készült AKIHO fajtaleírás a legtöbb amerikai akitára is ráilleszthetô. A Japán Kennel Klub standardje viszont sokkal korlátozóbb, és amikor az FCI elfogadta a kilencvenes évek elején, számos problémát okozott. Eddig a legtöbb FCI országba importált akita az Egyesült Államokból vagy Kanadából származott. Sokuk, akárcsak utódaik, megszerezte az FCI championátust. A JKC fajtaleírása azonban hibának jelöli meg a fekete maszkot, sôt késôbb a JKC nyomására az FCI úgy utasította bíróit, hogy a fekete maszkkal rendelkezô kutyák nem kaphatnak kitûnô minôsítést. Hirtelen ott állt egy csomó ember, egy rakás a tenyésztés szempontjából teljesen használhatatlan Amerikából importált vagy ilyen kutyától származó akitával. Még champion kutyáik is kiállításképtelenné váltak. Természetesen valamilyen megoldást vártak az FCI-tôl. Így az angolnyelvû országokban, az Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában egy fajtának számító fajtából az FCI kettôt csinált. 1999. júniusától a „japán akita” mellett önálló fajtaként létezik az „amerikai akita”, hivatalos nevén a nagy japán kutya. Elôbbi számára a Japán Kennel Club fajtaleírása az irányadó, utóbbi az AKC érdekeltségébe tartozik. Japánban – az USA-val ellentétben – ma már csak vörös, fehér és csíkos színben tenyésztenek, Amerikában viszont különösen kedveltek a fekete maszkos és a pinto kutyák.

Természetesen nem a színekben rejlik a legfôbb különbség, hiszen akkor nem vált volna két fajtává az akita. Az amerikai kutyák sokkal nagyobbak, erôteljesebbek, egyikük-másikuk szinte masztiffosan vastag csontozatú, de mégis roppant elegáns, dekoratív kutya. Az FCI döntése ellenére az amerikai akita klub tagsága és vezetôsége nem kívánta felosztani az állományt: náluk az akita egyszerûen akita maradt. Az FCI tagországaiban, így Magyarországon is az akitákat konfirmálni kellett, hogy az egyes egyedekrôl eldöntsék, akita-e vagy nagy japán kutya. A szakértôk a kutya küllemét és származását figyelembe véve döntöttek, persze a folyamat nem volt és nem is lesz problémamentes, sokáig eltart még a köztes példányok eltûnése. Az FCI egyébként a nagy japán kutyát nem az ötödik fajtacsoportba sorolta, ahová az akita tartozik, hanem a másodikba, ahová a dogtípusú kutyák, a masztiffok és általában az ôrzô-védô fajták tartoznak.